3. A magyar államalapítás. Géza fejedelem és Szent István államszervező tevékenysége

A magyar nép hosszú vándorlás után érkezett a Kárpát-medencébe 895- 896 telén, Árpád fejedelem vezetésével. 907-ben a Pozsonynál vívott csatában megverték Gyermek Lajos német király seregét, amivel bebiztosították a terület birtoklását.
A 907 és 970 közötti időszak meghatározó eseményei a zsákmányszerző hadjáratok voltak. A zsákmányszerzésre azért volt szükség, hogy az előkelők képesek legyenek eltartani fegyveres kíséretüket, de a fegyveres szabadok is növelhették így vagyonukat. A magyarok 902 és 970 között 43 hadjáratot vezettek német, itáliai és balkáni területek felé. Megkönnyítette a hadjáratok sikerét a német területeken dúló anarchia, valamint az európai népek számara szokatlan sztyeppei harcmodor is. A pusztítás mellett a vállalkozásoknak volt egy Németországra nézve pozitív következménye is, nevezetesen az, hogy meggyorsította a központi hatalom megerősödését. A szász dinasztia uralkodói letörték a lázadó hercegek megmozdulásait, majd sikeresen vették föl a harcot a magyarokkal szemben. Madarász Henrik 933-ban Merseburgnál, fia I. Ottó 955-ben Augsburgnál súlyos vereséget mért a magyarokra, amelyek nyomán lehetetlenné váltak a nyugati irányú "kalandozások." A 970-ben Arkadiopolisznál elszenvedett vereség lezárta a keleti akciók lehetőségét is.
A magyar nép válaszút elé érkezett. Vagy fölmorzsolódik a kilátástalan küzdelemben, vagy megbékél szomszédaival, fölveszi a kereszténységet, és beilleszkedik a születő európai államrendszerbe.
A döntés és az államszervezés nagy feladata Géza fejedelemre és fiára, Istvánra várt Hogy Géza mikor lépett a fejedelmi trónra eléggé bizonytalan. 962, 970, 972 a lehetséges időpontok. Ha a 962-es évszám az igaz, akkor már Géza nevéhez köthető a 963-as kapcsolat felvételi kísérlet a pápával, ha a későbbiek a megfelelőek, akkor Taksony fejedelem tette meg az első lépéseket. Ez még sikertelenül végződött, mert Ottó császár elfogatta, és nem engedte vissza a követeket. Sikeresebbnek bizonyult a 973-as kísérlet. 973-ban tizenkét magyar előkelőt Quedlingburgba küldött követjárásra I. Ottó német-római császárhoz, a kereszténység világi urához. Az első magyar diplomata - ha hihetünk a hagyománynak -, bizonyos Béld vitéz által vezetett küldöttség sikeres volt. Rendezték a vitás határkérdéseket, békét kötöttek, és Ottó, Géza kérésére keresztény hittérítőket küldött Magyarországra, Bruno verdeni püspök vezetésével. Megkezdődött a térítés. 974-ben megkeresztelkedett a fejedelem, bár egyes források szerint haláláig tisztelte az ősi hitet. Fiát, Vajkot Adalbert prágai püspök tartotta keresztvíz alá, aki valószínűleg fontos szerepet játszott István házasságában is, hogy elnyerhette Civakodó Henrik bajor herceg lányának Gizellának a kezét.
A külpolitikai stabilizáció után Géza a belpolitikára koncentrálhatott. Fő célja az volt, hogy nemzetsége - az Árpádok - fennhatóságát minden előkelő nemzetséggel elismertesse. Előnyös volt, hogy az Árpádok a kalandozásokban nem szenvedtek jelentős veszteségeket, - mivel abban nem vettek részt - így a beáramló nyugati lovagokkal együtt jelentős fegyveres erőt tudtak mozgósítani. Mivel a fejedelem már megkeresztelkedett, a kereszténység elutasítása nem egyszerűen az új vallással szembeni ellenállást, hanem a fejedelmi hatalom elutasítását jelentette. Így a térítéssel párhuzamosan sikerült letörnie a lázadó horka hatalmát, a gyulát pedig, aki ekkor már az erdélyi törzsfőt jelentette, már korábban házassággal állította a maga oldalára, feleségül véve lányát, Saroltot.
997-ben Géza halála után a keresztény öröklési rendnek - primogenitúra - megfelelően fia, István került a trónra. István előtt óriási feladat állt. Hatalmát el kellett ismertetnie az előkelőkkel, új alapokra kellett helyeznie a közigazgatást, ki kellett építeni az egyházszervezetet és meg kellett hoznia azokat a törvényeket, amelyek mindezt illetve az új rendet biztosították.
Uralomra kerülésekor meg kellett küzdenie a nemzetségéhez tartozó, és a hagyományos öröklési rendet, a szeniorátust érvényesíteni kívánó Koppánnyal, majd 1003-ban Sarolt halála után az erdélyi Gyulával és végül 1018 körül a hatalmát el nem ismerő Ajtonnyal, a Maros-vidék urával.
A hatalom megerősítésének útján nagy előrelépést jelentett a koronázás 1000 dec.-25-én vagy 1001-jan. 1-én. A koronát II. Szilveszter pápától kapta, ami jelképezte az ország önállóságát és függetlenségét a Német - római Császárságtól, bár ennek akkor nem volt jelentősége.
A harcokkal párhuzamosan megkezdődött a közigazgatás kiépítése. Az egykori nemzetségi szállásterületek jelentős része a király kezére került. Ezeken kezdődött meg a vármegyerendszer kiépítése. A vármegye központja a vár, ami a korszakban általában földvár. Élén az ispán állt, akinek közigazgatási, bírói katonai feladatai voltak. Ezek megoldására rendelkezésére állt a vármegyéből származó jövedelmek 1/3-része. A fegyveres erőt a várkatonák és a várjobbágyok alkották Az egész rendszer ellátásáról a várnépek gondoskodtak, akik tizedekbe, századokba voltak szervezve.
A vármegye területéhez tartoztak, de az udvarispán felügyelete alá az udvarbirtokok. Ezeknek volt a feladata a királyi, királynéi udvartartás ellátása. Az udvarbirtokokat az udvarnokok művelték meg. A királyi udvar folyamatos mozgásban volt, hogy felélje a jövedelmeket.
Szent István az első törvényalkotó király a magyar történelemben. Két törvénykönyvéről tudunk, szövegük nagyrészt fennmaradt. A törvényeket két csoportra lehet osztani. Az első csoport az új tulajdon megszilárdításával a második az egyházszervezéssel kapcsolatos. A törvények különbséget tesznek szabadok és szolgák között, védik a magántulajdont, és súlyosan büntetik annak megsértését
Óriási jelentőségű István egyházszervező tevékenysége, amely a törvények második csoportját alkotják. Megtörtént a legfelső és a legalsó egyházszervezet kiépülése. Létrejött a tíz püspökség az esztergomi és kalocsai érsekség. Fontos tény, hogy Magyarország az esztergomi érsekség révén önálló egyházkormányzattal rendelkezett. A törvények szerint minden tíz falunak építenie kellett egy templomot a templom fölszereléséről a király, a papok kiképzéséről az egyháznak kellett gondoskodnia, míg az anyagi ellátás - a tized révén - a köznép feladata volt. Szigorúan büntették az egyházi előírások megszegését, ami a vallásos életre nevelést szolgálta.

István külpolitikáját apjához hasonlóan a békés törekvések jellemezték, ami nem véletlen, hiszen a belső problémák az ország minden erőforrását lekötötték. Folytatta testvéreinek a kiházasítását, hogy dinasztikus kapcsolatok révén biztosítsa a nyugalmat, bár ez nem mindig sikerült. 1018-ban beavatkozott a bolgár bizánci konfliktusba, időnként rendkívül feszült volt a magyar - lengyel viszony, de a harmincas évek előtt nagy háborúra nem került sor. 1024-ben azonban a száli-frank ágból származó II. Konrád került a német-római császári trónra, akinek egyik első dolga volt a Magyarország elleni hadjárat. István azonban visszaverte próbálkozását. 1030 -ban.
Uralkodásának utolsó időszakát megkeserítették a trónutódlás problémái. Fia Imre herceg vadászbaleset áldozata lett, így nővére és Orseolo Ottó, velencei doge fiát, Orseolo Pétert jelölte utódjául. A választást "megkérdőjelező" Vazult megvakították, fiai - András, Béla, Levente elmenekültek az országból.
Amikor 1038-ban a nagy király lehunyta a szemét erős, keresztény feudális államot hagyott utódjára, amelynek megteremtésében elévülhetetlen érdemeket szerzett. A nagy mű biztosította, hogy a magyar nép nem tűnt el a történelem süllyesztőjében, hanem Európa integráns része lett.