Diákszemmel

Diákszemmel

Amikor először hallottam arról a lehetőségről, hogy 12 diák, 6 rendszergazda és 6 villanyszerelő kiutazhat Spanyolországba, Valenciába, teljesen ingyen, szakmai gyakorlat keretében, és ehhez csupán pár felkészítő órán kell részt venni, arra gondoltam, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen. Óriási lehetőség, és még igaz is volt.
Rövid gondolkodás után pár osztálytársammal eldöntöttük, hogy megpályázzuk a dolgot. Persze, ezt az otthoniakkal is meg kellett beszélnie mindenkinek. Az én szüleim nem ellenkeztek, ők is megértettek, ez egy kihagyhatatlan ajánlat.
Az utazást megelőző felkészítések és megbeszélések mind nagyon baráti és laza hangulatban teltek el, megismerhettük a másik csoport tagjait, és már körvonalazódott milyen is lesz kint, Spanyolországban.
Tartja a mondás, hogy nem az úti cél a lényeg, hanem az odavezető út. Én is így álltam a közel félnapos utazáshoz. Ahogy a csapatunk nagy része, még én sem utaztam azelőtt repülőgéppel. Már ezért az élményért is megérte pályázni, és a felkészítésekre járni. A kezdeti izgalommal vegyített félelem hamar elmúlt. Fent a felhők fölött az utazás még simább és kényelmesebb, mint a buszokon, bele is lehet feledkezni, hogy az ember több ezer méter magasan van. Valencia látványa felülről, a kikötővel és a tengerrel felejthetetlen élmény volt.

Megkezdődött a háromhetes együttélés azokkal, akikkel eddig legfeljebb egy napot töltöttünk egy huzamban. Számomra könnyebben ment az alkalmazkodás, mint gondoltam, hamar megszoktam az új helyet. A többiekhez való alkalmazkodás is könnyen ment, konfliktusmentesen. Az első napokon felfedeztük a környéket, megbeszéltük a napirendet, a közös étkezéseket és mindenki megtudta, hol, mikor, mettől meddig és mit fog dolgozni.

 

Páran, ahogy jómagam is, tömegközlekedést kellett használjak a gyakorlati helyre való eljutáshoz. Ezeken a helyeken szerencsére nem kellett megszakadni, persze, teljesíteni azért kellett, különösen a villanyszerelőknek. Az itteni emberek számunkra furcsa munkarendben dolgoznak. Még a mai napig is ragaszkodnak a sziesztához, és délután kettőkor, aki teheti, leteszi a szerszámot.
Ami mindenkit jobban izgatott, azok a hétvégi szabad programok voltak. E nélkül a pályázat nélkül talán sohasem láthattuk volna azokat a dolgokat, amiket láttunk.

Ami mindenkit jobban izgatott, azok a hétvégi szabad programok voltak. E nélkül a pályázat nélkül talán sohasem láthattuk volna azokat a dolgokat, amiket láttunk. Megcsodálhattunk a modern és űrhajókra emlékeztető épületeivel teli Tudományok és művészetek városát. Sétáltunk az egykori folyómederben kialakított parkban, ami mintha egy zöld oázis lenne a nagyvárosban.

A természet és a vízi világ kedvelőinek az Oceonárium jelentett felejthetetlen élményt.

 

 

 

 

A munka végeztével pedig mindenki belátása szerint tölthette el az idejét, ezalatt próbáltuk még inkább megismerni a várost, annyi helyre elmenni, amennyihez csak időnk engedi.

 

 

 

 

Amennyire lehetett, az étkezések során is próbáltuk a helyi ízeket kipróbálni. A kedves kísérő tanárnőink minden este finom ételekkel vártak minket. Sokat kísérleteztünk a helyi gyümölcsökkel némelyik meglepően finom volt, egy-kettő viszont, mondjuk úgy, egyszer elég volt.


Kissé nehéz volt búcsúzni Valenciától, mindenki megszokta és felvette már a helyi ritmust, és a kellemes időjárást. Biztos vagyok benne, hogy senki sem bánta meg, hogy jelentkezett, ilyen lehetőség keveseknek adatik meg. Végszóul szeretném megköszönni magam és minden kiutazott diák nevében, Simon Józsefnének és Talabos Gábornénak, hogy elvállalták a kísérő tanár szerepét, és hogy odakint teljes odaadással gondoskodtak rólunk, segítettek és támogattak minket.

¡Hasta luego Valencia!